A múltban a szlovák borok már nem egy királyi vagy császári udvar kedvelt italai közé tartoztak. Ha tudni szeretné, miért vonzották Őfelségüket, a legjobb módja ennek kiderítéséhez, ha megkóstolja…

Szlovákia területén a rómaiak alapították az első szőlőhegyeket és egyedülálló régészeti leletek a 7. századból datált szőlőmetsző kések. A szőlőtermesztésről szóló első írásos említések a 11. – 13. századból származnak, a szőlőtermesztés hagyományát a városcímereket és községek pecsétjeit díszítő jellegzetes motívumok is bizonyítják.

A szőlészet a mezőgazdaság legrégebbi szakosodott ágának számít, amely a szőlőtermő tőkék termesztésére és a szőlő feldolgozására irányul.

A szlovák szőlőtermesztő térségek az európai rajonizáció szerint a B zónába tartoznak. Szlovákiában összesen 6 bortermelő vidék létezik negyven szőlőtermesztési körzettel. Ezek a körzetek több, mint 20 000 ha szőlőhegyi területet képviselnek.

A szőlőhegyek csaknem négyötöde a nyugat-szlovákiai régióban helyezkedik el, megközelítőleg 13 % a közép-szlovákiai régióban és nem egész 7 % az ország keleti részében. A szőlőtermesztési körzetek további szőlészeti községekre osztódnak.

A 13. században a Kis-Kárpátok vidéke vált a legjelentősebb szőlőtermelő vidékké. A régió szőlőtermelési kultúrájának egyedi jellegű kialakításához jelentősen hozzájárultak a német gyarmatosítók.

A szőlőtermesztés hagyományához különféle szokások fűződnek (pl. a szőlőtermelők és borászok védőszentjének, Szent Orbán szobrának szőlőcsemetékkel való díszítése, szürettel kapcsolatos szokások, pl. a bor földre loccsantása a pohárköszöntő előtt meghalt lelkeknek).

A szőlőtermesztés fokozatosan egyre nagyobb jelentőséget szerzett és a bor fontos kereskedelmi és kiviteli cikk lett. A hagyomány szerint a récsei (Rača) kékfrankost Mária Terézia császári udvarában is megkedvelték.

A magyar szőlőtermesztés csúcstermékei közé tartozott a Zempléni-hegység déli lejtőjén termett tokaji bor.

Forrás: Dajama